Cirkuszi csodák

2017. december 04., hétfő

Cirkuszi csodák

Három éves voltam, amikor édesanyám először elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Sok év távlatából is feldereng a piros kakasnyalóka édes íze, a sülő pattogatott kukorica illata, az állatok szaga, a jámbor póniló szőrének tapintása. Bár hatalmasnak tűnt számomra a cirkusz nézőtere, még sem éreztem elveszettnek magam.

Nem csak azért, mert édesanyám ölében ültem, hanem mert a tér vibrált a közönség izgalmától, már az előadás előtt mindenki nagyszerű hangulatban volt. A következő emlék a szomorúság, hogy miért kell hazamennünk, szeretnék még vicces bohócokat, hajlékony akrobatákat és mókás állatokat látni. Édesanyám megnyugtatott, hogy jönni fogunk még. Rendszeres cirkuszlátogatók lettünk, minden új előadást megnéztünk, volt, amit több alkalommal is. Abban a két órában magunk mögött hagytunk minden gondot, nehézséget és bánatot, csak mi voltunk, és a varázslatos cirkuszi világ. Akkor még nem értettem, csak éreztem, hogy ez mindkettőnk számára egy menedék volt.

Szinte családi ünnep volt nálunk a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Átmentünk a nagyszüleimhez, akik amint megvették a műsorújságot, vastagon bekarikázták az adás időpontját. Mindannyian ámulva néztük a cirkuszi világ legjobbjainak lélegzetelállító produkcióit, egy emberként drukkoltunk nekik, és fogadásokat kötöttünk egymással, hogy vajon kik lesznek a díjazottak között. Ilyenkor anyukám, és a nagymamám sokszor felidézték, hogy milyen cirkuszi számokat láttak együtt, lelkesen meséltek Eötvös Gábor Van másik! című produkciójáról, Rodolforól, a legendás bűvészről, a nagy tudású orosz állatidomárok kiskutya, macska és medve számairól.

Miután pár évre Budapestről, Kőszegre költöztünk, ott sem kellett nélkülöznünk a cirkusz világát, ugyanis minden évben két alkalommal ellátogatott a városba egy-egy vándorcirkuszi társulat. Az egész város, és a környékbeli kisebb települések is felbolydultak, mindenki látni akarta a produkciókat, és az állatokat. Rengeteg új barátot szereztem ilyenkor, mert mint minden gyerek, amikor csak tehettem, a cirkusz körül lézengtem. Kicsik és nagyok számára is igazi közösség összekovácsoló helyként működött.

Idén nyáron utoljára mentünk együtt a Fővárosi Nagycirkuszba. Anyu akkor már parókát hordott, hosszú tincseinek búcsút intett a kemoterápiás kezelés. Nevetve viccelődött, hogy mekkora attrakció lenne, ha az előadás alatt lekapná a fejéről egy majom a parókát, és elfutna vele. Erre persze nem került sor, mert az Antarktisz gyermekei-Jégbe zárt cirkuszvilág című műsorban nem szerepeltek állatok. Örülök, hogy teljesíthettem az egyik utolsó kívánságát, és még egyszer együtt átélhettük a cirkuszi varázslatot.

Szekáry Zsuzsanna

Hírlevél feliratkozás


  

Legolvasottabb híreink