L. K. Patrícia: Cirkusz és Varázslat

2018. október 04., csütörtök

L. K. Patrícia: Cirkusz és Varázslat

Csoda a Cirkuszban irodalmi pályázatunkra 185-en jelentkeztek. Az elkövetkezendő napokban meg fogjuk osztani az első három helyezettet vers és novella kategóriában. Ezúttal a novella kategória második helyezettjét, L. K. Patrícia Cirkusz és Varázslat novelláját olvashatjátok egy fiatal utcakölyök találkozásáról a cirkusszal!

Zasha a sikátor rücskös, málló falához lapulva figyelte a főtéren felállított hatalmas sátrat. Fáklyák lobogtak körben, melyek tüze torzzá nyújtotta az éjszaka árnyait.
A díszes, felszalagozott szekerek két napja érkeztek, és bár a tavaszi ünnepség csak holnap kezdődik, már ma délben is kiállt a templom előtti dobogóra a piperkőc férfi, bordó- és kékcsíkos bársonykabátjában, és kihirdette mi mindent láthat Ulyss népe: állatokat, kötéltáncot, harcot, tüzet és… varázslást.
Zasha idegesen megnyalta a száját, és miután meggyőződött róla, hogy az a pár ember, aki még a késői óra ellenére is a főtéren lézeng, nem felé figyel, görnyedten a sátorhoz rohant, ott lapult meg ismét, meghúzódva az árnyak közt, ahová a fáklyák fénye sem ért el.
Odabentről nem hallott neszezést, és amikor fellebbentette a nehéz vásznat, por-, izzadság- és az állatok pézsmaszagának visszamaradt morzsái tolakodtak az orrába.
Körben egyszerű padok álltak a sötétben, csak a középütt szabadon hagyott részt világították meg a levegőben vibráló fények.
Zasha szájtátva bámulta az… egy-kettő-három-négy, fel és le libbenő, pörgő-forgó, táncoló, hol halványabb zöldben izzó, hol meg elsötétedő, egy éretlen diónál alig kisebb fénygömböket, majd lábujjhegyen közelebb surrant az egyikhez, és megpróbálta elérni, de mielőtt megfoghatta volna, az egyszerűen kicsúszott az ujjai közül, és incselkedve odébb táncolt. Színe egy pillanatra felcsillant, majd halkan felzümmögött, mintha gúnyolódna.
– Hé! – fújt egyet Zasha, és még a lábával is toppantott hozzá. – Gyere vissza! – A fénylabdacs után sietett, és ezúttal megpróbálta lesből levadászni, ám pont amikor felszökkent a levegőbe, valaki megszólalt az árnyékban.
– Hát te meg mit keresel idebent?
Zasha nyikkant egyet, meglepettségében rosszul ért földet, a bokája kifordult alóla, ő pedig elterült a földön.
Riadtan kapta fel a fejét, de az árnyékban álló idegennek csak a körvonalait tudta kivenni. Magas, széles vállú férfi volt, földig leérő kabátban.
– Válaszolj, kölyök!
Zasha idegesen körbenézett, azt latolgatta, merre meneküljön, amikor az idegen kilépett az árnyak közül, és leguggolt elé.
– Fölöslegesen próbálkoznál – vigyorodott el az alak, és még meg is pöccintette a Zasha széles karimájú kalapjába tűzött tollat.
– Hé! – rántotta el Zasha a fejét. Odébb húzódott, hátát az egyik oszlopnak vetette. A bokája sajgott, de nem mert elnézni a férfiről. Az még mindig vigyorgott. Súlyos, fekete bőrkabátja nem volt begombolva, alóla kilátszott a hanyagul összefűzött ing, és a gallérja alól előkígyózó, fekete vonalak. Úgy tekeregtek az idegen nyakán, mint az indák, és míg némelyik végén csak bimbó ült, némelyiken kibomlott rózsa.
Zasha sose látott még emberen hasonló rajzokat.
– Te ki vagy? – kérdezte gyanakodva, a férfi pedig felnevetett.
– Ej, kölyök, hát nem tanítottak jó modorra? Úgy illenék, hogy először bemutatkozz, mielőtt bárki nevét firtatod – felelte, de Zasha makacsul hallgatott. Az arcára lassan forróság kúszott fel. Zavarta a férfi tekintete, amivel a kalap karimája alá próbált látni, és amikor az idegen egy hirtelen mozdulattal lekapta a fejéről, Zasha csak késve reagált.
A döbbenettől csak ült a földön, miközben a haja szétbomolva lecsúszott a nyakába. Bár gyakran megnyeste csorba pengéjű késével, vörös lobonca már megint a válláig ért.
– Ejha – füttyentett halkan a férfi, miközben felkelt. – Azt hittem, fiú vagy.
Zasha még jobban elpirult, és a kalapja után nyúlt, de az idegen gyorsabb volt. A háta mögé dugta, miközben lenyújtotta a másik kezét.
– Gyere!
A lány csak most vette észre, hogy a tenyerén is egy szétbomlott rózsa rajzolata van, a tüskés indák a csuklója felé kúsznak.
– Mondom, gyere!
– Nem – rázta meg Zasha a fejét, ahogy felnézett. – Csak add vissza!
– Majd ha szépen kéred! És ha megláttam, hogy lábra bírsz-e állni – biccentett Zasha bokája felé.
A lány félrelökte az idegen kezét, és inkább az oszlopba kapaszkodva állt fel. A bokája sajgott, és nem mert teljes testsúlyával ránehezedni, de azért állt.
Dacosan kinyújtotta a kezét a férfi felé.
– Add vissza!
Az idegen előhúzta a kalapot, és tüzetesen megnézte.
– Mégis miért akarod ezt az ócskaságot ennyire? – pöccintette meg a karimába tűzött, kókadt madártollat.
Zasha már nem emlékezett rá, a kalap honnan van, de arra igen, hogy a madártollat egy árustól kapta. A vénséges vén asszony minden vásárnapkor kiült a piactér szélére, és gyümölcsöt árult. Néha Zashának is adott, ahogy a többi utcagyereknek is, és ha jobb hangulatban volt, olykor még mesét is mondott. Messzi tájakról, ahol fák nőnek, és színes városokról, melyek nem olyan porosak, mint Ulyss. Zasha nagyon szerette volna látni ezeket a helyeket, és amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg ez az, amit sose fog megtapasztalni, dühösen toppantott egyet, de egyből meg is bánta.
A lábába újra belenyilallt a fájdalom.
Felnyögve kapta el az oszlopot, és a szemébe könnyek tolultak. Azokon keresztül nézte a férfi szétcsúszó, kaleidoszkópszerűen megsokszorozódó arcmását.
Hiába harapta be a száját, érezte, hogy nem tudja visszatartani a könnyeit.
– Hé, kislány… – nyúlt felé az idegen, de Zasha megint félretaszította a kezét, és a lábát hasogató kínnal sem törődve, bicegős futásnak eredt.
A fények előtte, körülötte táncoltak, vele szaladtak, kinevették. Csak akkor maradtak el, amikor a lány félrerántotta a sátor bejárata előtt lógó függönyt, és kirohant az éjszakába.

***

Másnap Zasha a száját rágcsálva, lélegzetvisszafojtva figyelte a hatalmas sátrat. Éjfél felé járt, és az emberek elkezdtek kifelé szállingózni a bejáraton.
Egy köpcös ember körbejárt, megrángatta a ponyvát rögzítő köteleket.
Zasha egyelőre nem mert mozdulni, pedig igencsak viszketett a tenyere. Meg kell találnia a rózsás alakot, és visszaszereznie a kalapját!
Már éppen elhatározásra jutott, hogy megkerüli a sátrat, és máshol surran be, amikor a magas férfi is megjelent, karján egy szerválkarcsú nővel.
Zasha felszisszent, és magában ezredjére is elátkozta a rózsás alakot, amikor meglátta az övéről lecsüngő kalapot.
A pár az egyik meredek utcán indult felfelé, a lány pedig bicegve eredt a nyomukba. A bokája változatlanul hasogatott, e miatt ételt sem mert lopni a piacon, mint egyébként szokta, attól tartván, hogy elkapják. Márpedig ha elkapják, akkor levágják a kezét, ahogy a tolvajokét szokás. Pedig ő nem tolvaj volt, csak éhes.
Szóval Zasha fájó lábbal és korgó gyomorral követte a párt. A férfi halkan beszélt, szavait nem lehetett érteni, de a nő kacaja messzire elért.
Végül annál a fogadónál álltak meg, ahol a cirkusz tagjai szálltak meg.
Zasha egy hatalmas sóhajjal nézett fel a második emeleti ablakra. Már napközben kiderítette, melyik a férfi szobája, sőt fel is surrant, de hiába kutatta át a szobát, a kalapját nem lelte. Ezért is döntött úgy, hogy az aznapi utolsó előadás után újra beoson a sátorba, hátha ott megtalálja. Legvadabb rémálmában sem gondolta volna, hogy a férfi megtartja magának.
Zasha meglapult az egyik sikátorban, és várt. Hosszú ideig nem gyúlt világosság a fenti ablakban, és a lány ezer és egyedjére is elmondta a cifra átkot, amit kizárólag a magas férfi kedvéért talált ki. Biztosra vette, hogy a lenti kocsmarészen éppen a vacsoráját fogyasztja. Remélte, bort is nyakal hozzá, lehetőleg jó sokat, hogy úgy kelljen feltaszigálni az ágyához. Azt viszont nem szerette volna, ha a nő nyoszolyáján hajtja álomra a fejét. Ugyanis Zashának fogalma sem volt, melyik szoba a némberé. Így is belekerült abba az egy rezébe, amit hetek óta, féltve őrizgetett, és amiből ételt is vehetett volna, de a fogadósnak kellett adnia, hogy megtudja, melyik szobát bitorolja a magas, fekete hajú cirkuszos.
Végül csak felpislákolt a szélesre tárt ablakban egy gyertya fénye, és Zasha fellélegzett. Újra kezdte az alsó ajka harapdálását, miközben tovább várt. A szél közben hidegebbre fordult, viszont a lány hiába húzta összébb a folt hátán lyuk kabátot, egyre jobban didergett.
Miután a fenti ablakban kihunyt a gyertya fénye, még leszámolt az ujján tízszer tízig, csak utána indult meg. Belesett ugyan a kocsma lengőajtaján, de bent rengetegen voltak, és Zasha kétlette, hogy a fogadós megtűrné a jelenlétét. Délelőtt is, miután eltette a rézérmét, és megmondta, amit a lány tudni akart, kizavarta a fogadóból, és megfenyegette, hogy ha még egyszer meglátja erre őgyelegni, akkor a városőrökkel pálcáztatja meg. Zashának délutánig kellett várnia a kedvező alkalomra, hogy be és fel tudjon surranni, de biztos volt benne, hogy most nem sikerülne. Valaki biztosan észrevenné, szóval maradt a mászás.
Zasha egy sóhajjal nézett végig a falon, aztán nekigyürkőzött. Még ha nem fájt volna a lába, akkor is meggyűlt volna a baja a sima fallal, mert alig talált rajta hézagot, kapaszkodót. A repedésekben tanyát vert és félig felkopaszodott kúszónövénybe nem mert kapaszkodni, kétlette, hogy megtartaná a súlyát.
Mire felért, Zasha hátáról patakokban folyt a veríték, két karja remegett. Felhúzódzkodott a párkányra, úgy lesett be.
Bár a férfi a gyertyát eloltotta, mégsem volt teljesen sötét. Az ágy mellett fénylabda lebegett, zöldes fénybe vonva a rózsás idegen arcát, csupasz mellkasát.
Zasha majdnem felnyögött meglepetésében, amikor meglátta a férfi bőrét behálózó indákat, virágokat. Csak a bal oldalára festették fel a kacskaringós rajzokat, de azok a rájuk záporozó, halvány fényben lüktetni tetszettek.
A lány várt egy darabig, amíg meg nem győződött, hogy a férfi biztosan alszik, majd nesztelenül bemászott az ablakon. Csak a halványan izzó fénylabda zümmögött egyenletesen.
A szoba aprócska volt. Nem kellett keresgélnie, egyből meglátta a székre vetett bőrkabát alól kicsüngő kalapot. Óvatosan kihúzta, leporolgatta, megigazította a zöld madártollat.
Zasha egyből feledte a lábában lüktető fájdalmat, éhségét. Elmosolyodva fordult meg.
És a lába a padlóba gyökerezett…
A férfi összefont karral ült az ágyában, őt figyelte.
Zasha a szájába mélyesztette a fogait, nehogy felsikítson. Nem gondolkodott, nem mérlegelt. Az ablak felé vetődött, de a lábába olyan erős fájdalom tépett, hogy két lépés után hasra vágódott.
Bár a hátára gördült, de nem mert mozdulni.
Kimeredt szemmel bámulta a megreccsenő ágyról feltápászkodó férfit. A válla magasában libegő fénygömb kitelt, megkettőződött.
Zasha az ajtó felé pillantott óvatosan.
– Ugyan már, kis tolvajka – nevetett fel a férfi. A lány felé lépett, mire ő hátrébb farolva a sarokba lapult. – Nem akarlak bántani.
– Akkor engedj el! – cincogta Zasha, mellkasához szorítva a kalapját.
A férfi hanyagul az ajtó felé intett, a lány mégsem mozdult. A rózsás idegent figyelte, ahogy az ablakhoz lépve áthajolt a párkányon.
Majd halkan füttyentett.
– Ejha. Te itt másztál fel? – pillantott a lányra, mire Zasha aprót bólintott. – És fájós lábbal?
Ezúttal Zasha pár pillanatig hezitált, csak aztán bólintott újra.
A szíve hevesebben kezdett lüktetni, amikor a férfi leguggolt elé. Félrehajtott fejjel figyelte a lány arcát.
– Hogy hívnak?
– Én… – Először ki akarta mondani, aztán felfújta a képét. – Te sem mutatkoztál még be!
Az idegen meghökkenve hátrébb húzta a fejét. Aztán elnevette magát.
– Igaza van, kisasszony, bocsásson meg.
Zasha halkan fújt egyet, az alak pedig guggoltában meghajtotta magát.
– Er’ardo Gringoire a becsületes nevem – nyújtotta ki a jobb kezét, tenyérrel fölfelé. – És önnek?
Ám Zasha hallgatott. A férfi szemét nézte, de nem tudta megmondani, milyen színű. A válla felett lebegő fények átvilágították, zölddé változtatták.
– Szólítsalak talán tolvajkának?
Erre Zasha fújt egyet.
– Nem vagyok tolvaj!
– Pedig annak nézel ki.
Zasha dühösen felpattant.
– Nem vagyok tolvaj! – kiáltotta el magát. Ellökte magától a szintén felegyenesedő Er’ardót, és az nem tartóztatta fel, amikor az ablakhoz bicegett.
– Használhatod ám az ajtót is.
Zasha felkapaszkodott a párkányra. Alant nem látta a sötét utcát a könnyeitől, mire dühösen megdörgölte a szemét.
Hallotta a férfi lépteit, a padlódeszka nyikorgását.
Félelem dobogott a torkában, ahogy ismét lenézett. Hirtelen szédülni kezdett, és tehetetlenségében már könnyeinek sem tudott gátat szabni. Szipogva, rázkódva térdelt a keskeny párkányon, egészen addig, amíg meg nem érezte a vállán Er’ardo kezét.
– Gyere – mondta szelíden a férfi, és Zasha hagyta, hogy lesegítse, hogy az ágyához vezesse.
Leült a matrac szélére, és könnyes arcát a kabátujjába törölte.
– Éhes vagy?
Zasha csodálkozva nézett fel. Soha senki nem kérdezte még meg tőle, leszámítva az asszonyt, akitől a madártollat is kapta. Ő csak egy volt a számtalan utcakölyök közt, akiket vagy valamilyen betegség vitt el, vagy a városőrök kapták lopáson. Ulyssban senki nem szerette az árvákat.
– I...gen – szipákolta.
Er’ardo csak bólintott, miközben áthúzta a fején az ingét. A háta bal oldala is tele volt rajzolatokkal, és Zasha meg akarta kérdezni, miért, de addigra a férfi már kilépett a szobából. A résnyire hagyott ajtón fény szökött be, és az ikergömbök a lány válla mögé húzódva összebújtak, majd össze is olvadtak.
Zasha kimerülten dőlt hátra, úgy bámulta a zöld legkülönfélébb, varázsos árnyalatait. A szempillái elnehezültek, és amikor meghallotta Er’ardo kopogó lépteit közeledni, már a mézgás álom határán lebegett, képtelen volt visszafordulni onnan.

***

Zasha általában korán kelt. A hajnal csípős hidege hamar kiűzte az álmot a szeméből. Bár most a takaró porszagú melege marasztalóan ölelte, a szokás nagy úr volt, és a lány nyöszörögve ült fel.
Csak ekkor döbbent rá, hogy a szélvédett, elhagyott padlástér helyett – ahová csak a falon felmászva lehetett feljutni – egy szobában van. A sötétség már fakulóban volt, az ablaktáblák közt vékony fénycsík kíváncsiskodott be. Egyenesen rávetült a kényelmetlen székben ülő alakra.
Zasha még a lélegzetét is bent tartotta, de a férfi aludt. Két lábát előrenyújtva, a karjait a mellkasán keresztezve ült, félig lecsúszva, hogy a fejét megtartsa a támla. A vállán szunnyadt a zöldes fénylabda is, fénye alig pislákolt csak.
A lány lelökte magáról a takarót, és nesztelenül felállt. Ekkor látta meg az asztalon hagyott tálcát, és az étel láttán megkordult a gyomra. Még ő maga is összerezzent, de Er’ardo nem ébredt fel.
Zasha hezitált, tekintetét az ablak, és a szaftos pörkölttel megkent kenyérszelet közt váltogatta.
Végül az éhsége győzött, amikor megint szédülni kezdett, és lábujjhegyen az asztalhoz lopakodott. Egy perc alatt befalta a kenyeret, az utolsó falattal még a tányért is kitörölte. Sűrűn az alvó férfira sandított, de az mélyen aludt, csak az aprócska fénygömb kezdett el lebegni.
Amikor végzett, Zasha az ablakhoz lépett. Már a párkányon guggolt, amikor a bűntudata utolérte. Úgy készült távozni, mint egy tolvaj.
Visszanézett a férfire, aztán le a kezében tartott kalapra. A zöldes toll lágyan libegett a szélben, aztán amikor a parány fénygömb odalibbent, ő is felvette a toll sápadt színét. Vigasztalóan döngicsélt, miközben hol feljebb szállt, hol lejjebb ereszkedett.
Végül Zasha döntött: gyengéden letette a kalapját a párkányra, megigazította a széleit, hogy ne kunkorodjon, még a tollat is megpöccintette, csak utána mászott át az ablakon. Gyorsabban lejutott, mint ahogy éjszaka fel, aztán bicegősen szaladni kezdett.

***

Zasha elszoruló torokkal figyelte a fáklyák fényével körbevilágított cirkuszt. Az utolsó ember már jó ideje elment, de a rózsás Er’ardót nem látta távozni. Talán a szerválkarcsú némberrel van odabent, de az is lehet, hogy az utolsó estén ő nem adott elő. Zasha azt sem tudta, hogy a férfi előadóművész-e egyáltalán.
Ahogy azt sem tudta, ő maga mit keres itt.
Az elmúlt két napban nem mert a cirkusz közelébe sem menni, de tudta, hogy holnap lebontják a sátrat, a súlyos szekerek távoznak Ulyssből, és még egyszer, utoljára látni akarta.
De a férfi nem volt sehol.
Végül Zasha görnyedten odaszaladt, ahol első este is bejutott a sátorba. A nehéz ponyvát csak annyira emelte fel, hogy be tudjon alatta kúszni.
A padokat már összerakták és felhalmozták az egyik oldalon, de a lebegő fénygömbök ugyanúgy középütt táncoltak. Ahogy Zasha figyelte őket, hol négyet számolt, hol csak hármat. Hol egymásba fonódtak, hol szétrebbentek, és ezúttal a zümmögő hang helyett mintha halkan dúdoltak volna. Az egyikük fénye üdvözlően felvillant.
De Zasha a férfit sehol sem látta, csak amikor lépett egyet, akkor fedezte fel: az egyik oszlopnak támaszkodva figyelte a fényeket. Mögé lopakodott, ám mielőtt megszólíthatta volna, Er’ardo megfordult.
– Hát visszajöttél, kis tolvaj?
Zasha felfújta a képét, vissza akart vágni, de aztán meggondolta magát. Csak a fejét rázta meg, és a férfihoz úszó fénylabdacsra bökött.
– Ez… varázslat?
– Szerinted az?
Zasha pár percig eltöprengett a válaszon.
– Igen – vágta rá végül. Biztos volt benne, hogy csakis varázslat szőheti meg a fényeket, bár eddig csak mesének hitte a létét.
– És ha azt mondom, hogy ez nem varázslat? – emelte fel Er’ardo a kezét, mire a gömb engedelmesen a tenyerébe ült. Két társa is odasuhant és míg Zasha egyet pislantott, már össze is olvadtak.
A lány nyelt egyet, a férfi szemébe nézett.
– Tessék. Megérintheted – nyújtotta felé a kezét, Zasha mégsem mozdult.
– Ha nem varázslat, akkor mi?
– Á, szóval nem kis tolvajka vagy, hanem kis kíváncsi?
Zasha behúzta a nyakát, és érezte, hogy az arca felhevül.
– Nem vagyok! – dünnyögte.
Csend hullott közéjük, csak a kis fény döngicsélt, majd elunhatta a várakozást, mert elemelkedett Er’ardo tenyeréből, és a lányhoz pörgött.
Zasha óvatosan, egy ujjal érintette meg. Azt hitte csak meleget fog érezni, és a keze keresztülfut a fényen, de meglepve tapasztalta, hogy az tömör, az érintése selymes.
Hitetlenkedve kapta fel a fejét.
– Ő egy lidércke – szólalt meg a férfi.
– Egy… mi?
– Lidércke. Errefelé nem honos, délen is csak kevés van már belőle, mert sokakat befogtak, hogy éjszaka világítsanak, de fogságban gyorsan kihuny a fénye.
Zasha tüzetesebben is megszemlélte az egyenletesen világító valamit, ami engedelmesen körbefordult az orra előtt, és megint felvette azt a sárgászöld színt, amilyen a toll is volt.
– De… ő… világít.
– Nem is fogoly – mosolyodott el a férfi.
Zasha torka elszorult. Leengedte a kezét, mire a fénylabda visszahömpölygött Er’ardóhoz, és a vállára telepedett.
– Akkor… tényleg nincs varázslat? – motyogta csalódottan.
A férfi felnevetett.
– Ezért vagy itt? Varázslatot szeretnél?
Zasha aprót bólintott. Amikor először meghallotta a piperkőc férfit a főtéren, kételkedett, mint sokan mások. Varázslat régen nincs, talán soha nem is volt.
Minden mese csak kitaláció.
Másodszorra viszont Zasha reménykedni kezdett. Talán ha mégis lenne varázs… csak egy parányi… nem nagyobb, mint egy porszem, akkor megkérné, hagy változzon ő is madárrá. Olyan zöld tollúvá, hogy elrepülhessen messze innen. Akkor kereshetne egy olyan helyet, ami jobb ennél, ahol nem kell éhezni vagy fázni.
Er’ardo csendesen leguggolt elé.
– Miért szeretnél varázslatot, kicsi lány?
Zasha nyikkant egyet.
– Miért?
A lány lesütötte a szemét.
– Mert… szeretnék repülni. Mint a madarak.
Er’ardo felkacagott.
– Repülni?
Zasha beharapta a száját, úgy bólintott.
– Hát… – vakarta meg Er’ardo a tarkóját. – Olyan varázslat tényleg nem létezik. De repülni megtaníthatlak – pillantott fel, mire Zasha is odanézett. A magasban kötelek csüngtek, fogalma sem volt, mire jók. Megrázta a fejét.
– Megmutatom – egyenesedett fel Er’ardo.
Kibújt a kabátjából, hagyta a földre esni, majd otthagyta a lányt a kis lidérckével együtt, és az egyik oszlophoz lépve, majomügyesen felkapaszkodott rajta. Zasha szájtátva bámulta.
A férfi, amikor elérte az egyik kötelet, elrugaszkodott a rúdtól, és a lány a nyakához kapott ijedtében, de sikoltani nem mert.
Er’ardo még röptében markolta meg a kötelet, átfordult vele, majd a kötélen iramodott feljebb. Mielőtt elérhette volna a következőt, a lidércfény felberregett, és elfeledve Zashát, nyílsebesen reppent a férfi után.
Zasha fülében a vére zúgott, ahogy figyelte őket, mint keringenek egymással. Er’ardo olyan sebesen mozgott, mintha nem is fogná a köteleket, és valóban olybá tetszett, hogy szárnyal. A magasban, a levegőben, mint egy madár, bár amikor ez eszébe jutott, elképzelte tollas háttal a férfit, és önfeledten felkacagott.
Er’ardo lejjebb csúszott, majd amikor már biztonságos magasban volt, elengedte a kötelet, és a lány előtt ért földet. Enyhén fújtatott, inge izzadtan tapadt a bőréhez, és anyagán átsejlettek az indák vonalai.
Zasha a szája elé kapta mind a két kezét, de képtelen volt visszatartani a kuncogását. Végül félrenyelte a saját nyálát, és köhécselve meggörnyedt. Er’ardo veregette hátba.
– Nos, kis tolvajka? Mit szólsz hozzá?
Zasha, amikor végre levegőhöz is jutott, felnézett. A férfi vállára ereszkedett, megkettőződött fény ezúttal sürgetően csilingelt.
– Mégis… mihez?
– Szeretnél így repülni? – mutatott fel Er’ardo.
Zasha összeráncolta a szemöldökét. Felnézett, majd a rózsás alak szemébe, a lidércfénybe, majd vissza a férfire.
– Mert… megtanítanál?
– Nem lenne egyszerű. Idő kellene hozzá. Meg persze kitartás, de ahogy láttam, egész ügyesen mászol. És persze velünk kellene jönnöd. Itthagyni Ulysst.
Zasha szíve nagyot dobbant.
– De persze mindennek megvan az ára is.
A lány egyből elszontyolodott. Az utolsó rézpénzét a fogadósnak adta, és most már a kalapját sem ajánlhatta fel. Az ugyanúgy a férfi övén csüngött.
– És… az mi lenne? – kérdezte egy lemondó sóhajjal.
A férfi pedig felnevetve a hajába borzolt, mire a rengeteg vöröses tincs Zasha szemébe áradt.
– A neved, kis tolvaj.

Hírlevél feliratkozás

Elolvastam és elfogadom az adatvédelmi nyilatkozatot, így előzetesen és önkéntesen hozzájárulok ahhoz, hogy a MACIVA Nonprofit Kft. valamint a Fővárosi Nagycirkusz rendszeresen hírlevelet küldjön számomra, melyről bármikor egy kattintással leiratkozhatok.

Legolvasottabb híreink