Id. Picard Vilmos életmű-interjú

2017. augusztus 03., csütörtök

Id. Picard Vilmos életmű-interjú

Szekáry Zsuzsanna: Egy 1738-as dokumentum is bizonyítja, hogy a Picard család már akkor is artistaművészettel foglalkozott. Meséljen a családja történetéről.

Id. Picard Vilmos: Annyit tudok leszámítva ezt a dokumentumot, és pár megkopott fotót, hogy Franciaországból származik a családom, gondolom a háború alatt, vagy az elől menekülve érkezett a nagyapám és a testvére Magyarországra. Nagyapámnak kilenc gyermeke volt, öt fiú és négy lány, akik már mind Magyarországon születtek. Édesapám és a testvérei mindannyian a cirkuszi szakmát választották egy kivétellel, aki katona volt, de mire leszerelt a felesége nem várt rá. Ezért többet nem nősült meg, és élete végén egy szegényházban érte utol a halál. Sokáig a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója Eötvös Gáborné volt, aki édesapám húga. Közülük még ketten élnek, az egyik húga már több mint 91 éves, de nagyon jó egészségnek örvend, és a legfiatalabb öccse, aki sajnos beteg. Édesanyámék hatan voltak testvérek, két fiú és négy lány, ők is artistaművészek voltak.

Sz. Zs.: Hogy telt a gyermekkora?

P. V.: Mint a többi gyereknek. Abban különbözött, hogy mi nem csak iskolába jártunk, hanem gyakoroltunk és próbáltunk, 5-6 éves korunktól pedig már szerepeltünk a porondon. Mindegyikünk tudott görgőkön egyensúlyozni, zsonglőrködni több vagy kevesebb eszközzel, később dőlt el, hogy kiből lett légtornász, vagy akrobata. Mindenhez értettünk. A vándorcirkusz, amiben felnőttem még a nagyszüleimé volt, nem tudom, hogy mikor állították fel először a sátrat, de a háború alatt már járták az országot. Régen kisebbek voltak a sátrak és könnyebb szerkezetekből épültek fel, ma már magasabbak, nehezebb elemekből állnak és gépesítettek. Abban az időben is voltak külső munkatársak, akik segítettek a cirkusz, és az állatok körül, valamint a sátor felállításánál, de ez nem volt annyira jellemző, mint ma. Régen általában valóban csak a családtagok alkották a cirkusz személyzetét is. Akkoriban minden cirkusznak saját zenekara volt, mindenki tudott trombitán játszani, aki nem tudott, az nem is volt cirkuszos. Ha egy új helyre érkeztünk, trombitával eljátszottunk egy számot, és kikiabáltuk, hogy mikor vannak az előadásaink. Nem mindig pénzzel fizetett a közönség, a háború után meg volt szabva, hogy személyenként hány cső kukorica, vagy tojás, kolbász, szalonna volt a belépő a műsorra. Sajnos az államosítás minket is utolért, ahogy az összes cirkuszt. Mindenünket elvették, csak egy lakókocsink és két lovunk maradt.

Sz. Zs.: Ez nagy csapás lehetett. Hogyan tudtak ismét talpra állni?

P. V.: Nehezen. Az összes cirkuszos bevonult a Hungária körúti Művésztelepre, akkor még nagy volt az udvar, nem volt annyi építkezés, tele volt lakókocsikkal. Voltak, akik korábban, voltak, akik később lettek ismét maszek cirkuszosok, és voltak, akik bekerültek az Országos Cirkuszvállalathoz artistaként. Ki, hogy látta jónak, kinek, hogy sikerült.

Sz. Zs.: Hogyan és miért lett végül artista művész?

P. V.: Beleszülettem, természetes volt számomra, hogy az leszek. Ahogy nőttünk, játék gyanánt is mindig próbáltunk, ez volt a hobbink. Választhattunk volna más szakmát is, mert a szüleink nem mondták azt, hogy már pedig neked artistának kell lenned, de ez annyira természetes volt, nem tudtam volna magam egy cirkuszon kívüli életben elképzelni, ahogy a fiam sem, aki szintén artista. Így ment ez apáról-fiúra, anyáról leányra.

Sz. Zs.: Mi kell ahhoz, hogy valaki artistaművész legyen? Rengeteg gyakorlás, elhivatottság, szeretet?

P. V.: Igen, a cirkuszművészet szeretete elengedhetetlen, valamint rengeteg szorgalom, tanulás, és próba.

Sz. Zs.: Naponta hány órát töltöttek próbálással?

P. V.: Attól függött, hogy ki milyen számot gyakorolt be. A zsonglőrök többet bírnak fizikailag, az akrobaták kevesebbet. Amikor már nagyobbak voltunk, és bekerültünk az Országos Cirkuszvállalathoz, ott kialakult rendszer volt, napi egy-két óra próbával. Előtte nem rendszerben éltünk, kinek, mikor volt kedve, vagy a szüleinknek mennyi idejük volt foglalkozni velünk. Egy új szám betanulása egy-két év, ami attól is függ, hogy mit ad elő az ember és, hogy mennyire fekszik neki a produkció.

Sz. Zs.: Jutott idő a magánéletre ennyi munka, utazás, gyakorlás mellett?

P. V.: Jutott mindenre időnk, amire szerettük volna, nem csak a munka tette ki az életünket. A cirkuszt nem úgy kell elképzelni, mint egy börtönt.

Sz. Zs.: Mit jelent önnek a cirkusz?

P. V.: Nekem nem csak egy munkahely, ez a mindenem. Nem is tudtam volna soha elképzelni, hogy ne cirkuszban dolgozzak. Ez valahogy benne van a véremben. Amíg fiatalabbak voltunk, addig egykerekű bicikli számot adtunk elő a feleségemmel, aztán mikor már nem ment, körülbelül húsz évvel ezelőtt kezdtünk el dolgozni a kis állat művészeinkkel.

Sz. Zs.: Mennyire volt éles váltás az artista számok után állatokkal foglalkozni?

P. V.: Nem volt annyira éles váltás, mert értettem a lovakhoz is, kutyánk is mindig volt, így adott volt, hogy velük foglalkozzak. Igaz, hogy nem csivaváink, hanem házőrzőink voltak. Amikor galambokkal is dolgoztunk már vagy húsz éve, felötlött a drága feleségemben és bennem, hogy kellene valami újat csinálnunk olyat, amit más nem csinál. Így jött az ötlet, hogy dolgozzunk csivavákkal. Elsőként mi csináltunk velük cirkuszi számot. Akikkel most a fiam dolgozik már a második generáció, mert az elsők mind kiöregedtek, és sajnos el vannak temetve. Minden állatunk nálunk tölti a nyugdíjas éveit nyugalomban, szeretetben. Soha nem válunk meg tőlük. Előfordult, hogy vidéken tőlünk 200 kilométerre pusztult el egy kis barátunk, de haza hoztuk, és itthon temettük el. Nagyon az ember szívéhez nőnek ezek az állatok. Nem könnyű betanítani a madarakat sem, mert nem lehet sem jutalmazni, sem fegyelmezni, hozzájuk teljesen más trükkök szükségesek. Betanításuk ideje leginkább a személyiségüktől függ. A kutyusokkal viszont a mai napig gyakorolok naponta egy órát. Először felmérem, hogy adott kutyának mi tetszik, mit csinál meg szívesen, így fél év alatt be lehet tanítani nekik a műsorszámot. De mindehhez sok türelem, és odafigyelés szükséges, mert a csivava egy nagyon makacs és önfejű kutya fajta.

Sz. Zs.: Mik a szakma árnyoldalai?

P. V.: Nem igazán éreztem az árnyoldalait soha sem. Természetes volt számunkra, ha az új szerződésünk elszólított bennünket kétszáz kilométerrel távolabb, akkor elmentünk. Van egy szép amerikai lakókocsink, ami belülről egy kisebb lakásnak felel meg fürdővel, illemhellyel, légkondicionálóval és padlófűtéssel. Ezzel utaztunk mindenhová, ahol ránk esteledett megálltunk, és lepihentünk. Nem volt ez olyan drámai. Inkább a sok ülés volt fárasztó egy kicsit. Gyerekkoromban pedig nem mentünk külföldre, csak a lovakkal jártuk az országot, ami kellemetlenebb volt, mert télen istállót, takarmányt kellett nekik szerezni, ami nem volt mindig könnyű feladat, de ez nem a gyerekek dolga volt.

Sz. Zs.: Mikor, és hogyan ismerkedett meg a feleségével?

P. V.: 55 évig voltunk házasok, ő nézőként jött a cirkuszba, nem volt szakmabeli, viszont a megismerkedésünk után ő is artista lett.

Sz. Zs.: Milyen számokat csináltak együtt?

P. V.: Először egykerekű bicikli számot, hárman az öcsémmel, aztán amikor az öcsém is megnősült, utána négyen voltunk egyszerre a porondon. Miután a fiam kikerült az artista iskolából, akkor már öten. Akkor lett a legerősebb a szám, mert olyan dolgokat csináltunk, amit kevesen. A fiam egy magas egykerekű biciklin egyensúlyozott, a sógornőm ráállt a deszkára egykerekűvel, én pedig a deszka másik felére a másik egykerekű biciklivel, ahonnan ráugrottam a deszkára, a sógornőm pedig felszaltózott a fiam vállára. Csodálatos feleségemmel, amikor éreztük, hogy nehezen ment az egykerekűzés, galambokat tanítottunk be, aztán a kiskutyákkal foglalkoztunk. Az állatidomári trükköket idősebb artistáktól lestük el, gyerekkoromtól láttam, hogyan foglalkoznak az állatokkal, így szép lassan ezt is megtanultam.

Sz. Zs.: Meséljen a főbb fellépéseiről, merre járt a világban?

P. V.: Könnyebb lenne felsorolni azt, hogy hol nem jártam. Külföldre akkoriban úgy jutottunk ki, hogy az Országos Cirkuszvállalat dolgozói voltunk, ők pedig elintézték nekünk a szerződéseket, a vízumot, és az engedélyeket. Amerikát a három éves szerződésünk alatt teljesen bejártuk a Ringling Cirkusszal, ami talán még most is a világ legnagyobb cirkusza. Sok magyar, lengyel és bulgár cirkuszművész dolgozott nekik akkoriban, hatalmas 500 fős társulat volt. New Yorkban, ahol évente felléptünk, három porond volt egymás mellett, valamint középre is építettek egy színpadot, így öt porondon mentek egyszerre a légtornász, zsonglőr, állatos, biciklis műsorszámok. A közönség több alkalommal is eljött, egyszer az egyik, máskor a másik porondhoz vettek közelebb eső jegyet, mert különben nem lehetett belátni az egész műsort. Nagyszerű volt ennyi ember előtt szerepelni, és hallani a tapsot. A Ringling Circusnak volt 30-40 elefántja, legalább 200 lova, tigrisei, oroszlánjai, és mindenféle állata. Saját vonata van a mai napig, amivel mi is utaztunk. Ötvennél több szerelvényből állt, két mozdony húzta, de ha hegyeken kellett átkelnünk, akkor öt mozdony kellett a szerelvények elhúzásához, hiszen az elefántok, a személyzet és a rekvizitek is a vonattal utaztak. Akkoriban a vonatban laktak az artisták, de manapság sokan saját lakókocsikkal utaznak, amit megértek, mert a vonatot mi sem szerettük. Ugyan úgy mennek egyik helyről a másikra, mint mi itthon, csak ott a rövid utak is 3-400 kilométeresek. Ha megérkeznek valahova, a szerelvény kiáll az állomáson egy mellékvágányra és a cirkusz a saját autóbuszán viszi be a művészeket és a kiszolgáló személyzetet a városba, utána pedig vissza. A Karib-szigeteken 11 hónapig turnéztunk, kilenc szigeten léptünk fel. Minden szigeten más klíma uralkodott, az egyik párásabb volt, a másik szárazabb és mindig azt mondtuk, hogy ahonnan eljöttünk jobb volt, de igazából egyik sem volt jó, mert rettenetesen meleg volt még a fellépő sátorban is. Egy előadás volt este 10 órakor, de még akkor is 35 fok volt, ami nagyon megterhelő volt számunkra. Az öcsém és én hajóval utaztunk egyik szigetről a másikra a lakókocsikkal és az állatokkal, a feleségem és a társulat pedig repülővel. Ez a Jean Richard Circus utazó üzemegysége volt, ami egy ma is létező cirkusz, de az örökös nem óhajtotta tovább vinni magát a cirkuszt, ezért inkább eladta a nevet és most ilyen néven talán három cirkusz is van. Ha van egy jó cirkusznév, aminek megvan a híre, akkor azt igyekeznek megtartani. Bejártuk szinte egész Európát, és a Szovjetunió tagállamait. Dániában számunkra nagyon meglepő volt, hogy a cirkuszi sátorban tartották a politikai választást, amit mi a lakókocsink ágyából néztünk végig. Franciaországban is turnéztunk, de ott mindenhol csak egy napig voltunk. Felállítottuk a sátrat, megcsináltuk műsort, lebontottunk és másnap utaztunk tovább. Ez így ment egy évig. Az első két hónap kicsit nehéz volt, de aztán megszoktuk. Minden csak megszokás és hozzáállás kérdése. Ehhez az élethez kell egy fajta alázat, hogy az ember tudja csinálni. Ott is a lakókocsinkban éltünk, ahol mindig finom ételeket főzött a feleségem. Szép időket éltünk meg, néha fárasztó volt, de megérte. Görögországban szerződésünk volt egy kis olasz cirkusszal. Volt, hogy a lakókocsink két méterre állt a tengertől. Csodás volt így felkelni reggel. Volt időnk nézelődni is a világban, de nem láttunk annyit, mint a turisták, akik két hétre kiutaznak, hiába voltunk akár 5-6 hónapot egy országban. Nekünk természetes volt, hogy ott vagyunk és különösebben nem is nagyon érdekeltek a látványosságok, de néha nevezetes helyeket is megnéztünk, például Washingtonban a Fehér Házat belülről is megcsodáltuk, úgy emlékszem, Nixon volt akkor az elnök, aki meghívta az egész magyar társulatot. Megnéztük azt a házat is, ahonnan Kennedy elnökölt lelőtték. Meg van jelölve, hogy a feltételezés szerint melyik ablakból adták le a halálos lövést, és meglátogattuk a síremlékét is. Útközben, ha láttunk valami érdekeset megálltunk és lefényképeztük, de sok időnk nem volt, mert 3-400 kilométerrel odébb volt az úti célunk. Olyan is volt, hogy 2000 kilométert utaztunk egyik helyről a másikra. Montrealban egy expo kiállításon jártunk, ahol már olyan telefont állítottak ki 1967-ben, hogy láthatta az ember, hogy kivel beszél telefonon. Ilyet sem láttunk volna, ha itthon maradunk. Az utazásaink alatt négy nyelven tanultam meg kommunikálni, angolul, németül, oroszul, és a többi szláv nyelvvel is elboldogulok, de a fiam sokkal jobban beszél nyelveket.

Sz. Zs.: Hány gyermekük született?

P. V.: Egy fiunk született. Abban az időben sokat utaztunk, és nem volt rá idő az-az igazság. Mindig jöttek a szerződések, mert jó számunk volt, mindig menni kellett. Úgy voltunk vele, hogy majd jövőre, aztán elszálltak az évek.

Sz. Zs.: Azt szokták mondani, hogy a cirkusz egy nagy család…

P. V.: Igen, általában összetartanak, és bár szóváltás ott is előfordul, de ha a porondon van egy akrobata, akinek oda kell állni segíteni, hogy nehogy leessen és el kell kapni, bárkivel van haragban, az odamegy és segít neki. Ilyen egy család. Muszáj összetartani, mert egymástól függnek az emberek. A mi családunknak nincs haragosa, jól kijöttünk mindenkivel, főleg a feleségem, akinek nagyon jó természete egy angyalhoz volt hasonlítható. Illett hozzá a galambszám, mindenki azt mondta, aki látta, hogy ezt neki találták ki, annyira kedves, légies teremtés volt.

Sz. Zs.: Több díjjal is elismerték a munkáját…

P. V.: Igen, 2009-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, idén pedig a Tihany Cirkuszművészeti Életműdíjjal, valamint megkaptam a Római Golden Cirkuszfesztivál zsűri díját, régen pedig a Szocialista Kultúráért díjat. Tagadhatatlanul jó érzéssel jártak ezek a kitüntetések, mindegyik átvétele szép emlék marad.

Sz. Zs.: Mit gondol a mostani cirkuszművészetről?

P. V.: Ha őszinte akarok lenni, nem sok jó véleményem van róla, mert ezeknek a mostani fiataloknak nincs kitartásuk. Az öreg cirkuszi dinasztiák, családi vállalkozások már kiöregedtek, az Állami Artistaképző Intézetbe,(( mostani nevén Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola és Szakiskola)) évekig járnak a fiatalok, aztán miután kijönnek, egy vagy két év után összevesznek és szétválnak. Ez így nem működik. Egy igazi produkciónak évek kellenek, amíg kiforr a porondon. Nem elég egy szaltót megcsinálni, azt el is kell tudni adni, ismerni a másik rezdüléseit. Nincs meg bennük az a fajta tisztelet a szakma iránt, mint ami bennünk még megvolt. Ebbe a szakmába születni kell. A mai fiatalokat inkább az érdekli, hogy mennyi pénzt tudnak keresni, két nap alatt meg akarnak gazdagodni, de dolgozni azt nem nagyon, pedig ez rengeteg munkával jár, máshogy nem lehet. Ami még nem tetszik, ez egy mostani divat, mert a mi időnkben nem volt ilyen, hogy beszaladnak a porondra, és pózolásba kezdenek. Mi rögtön elkezdtük csinálni, amit kellett. Nekem ez nem tetszik, de most ez a divat.

Sz. Zs.: Mit gondol a vándorcirkuszok jövőjéről?

P. V.: Jól ismerjük a helyzetüket, mert nekünk is volt, most hagytuk abba. Nagyon nehéz helyzetben vannak, mert nem kapnak állami támogatást, mint a Fővárosi Nagycirkusz, minden anyagi forrást nekik kell előteremetniük, és ha jó műsort akarnak csinálni, az elviszi a bevételt. Ha pedig nincs jó műsor, akkor nem jön a közönség. Az utazó cirkuszok mind kötéltáncot járnak, épp hogy megélnek, így pedig nagyon nehéz. A régi családok ameddig bírják, addig csinálják, de ha így megy tovább, attól tartok, hogy egymás után abba fogják hagyni. Ez nagyon szomorú, nagy kár lenne értük, de sajnos ez az igazság. Nincs annyi bevételük, mint amennyi a kiadásuk. A helypénzek ahol a sátrat felállítják, általában 200-250 ezer forint, amire még rá kell számolni az áramszolgáltatás díját, ami 50-60 ezer forint, drága a benzin és az útdíjak. Ráadásul az állatos számok is egyre inkább veszélybe kerülnek a radikális állatvédők miatt, pedig ha megérkezik valahová egy cirkusz, a közönség leginkább arra kíváncsi, hogy milyen állatok vannak, mindenkit ők érdekelnek. A mi cirkuszunkban vadállatok nem voltak, de volt sok kutya, indiai futókacsák, kecskék, amerikai törpemalacok, pónilovak, lámák, púpos tevék, hüllők, és még a sok állat ellenére is épp, hogy megéltünk. Rengeteg engedély kell az állatokhoz, állatorvosi igazolások, amik sokba kerülnek. Úgy gondolom, hogy nálunk sok minden túl van komplikálva. Véleményem szerint, sokkal szegényebb lenne a kultúra, ha eltűnnének a vándorcirkuszok.